Mivel elértünk utunk legtávolabbi célját és már az időnk is fogy, ezért hazafelé – mármint a tényleges hazánk felé – vettük az irányt. A mai napra 630 km lett betervezve. A tervben benne volt egy vízesés – Norvégia állítólag legszebbjének – megnézése, és egy magasföldön való átkelés. Az odafelé vezető út mint mindig most sem volt csalódás a rosz idő ellenáre sem. Nagyon sok alagúton mentünk át és volt egy, ami nagyon érdekes volt. Az csak a kezdet volt, hogy egy körforgalom volt a hegyben, de az felettébb érdekes volt, hogy peciális lámpákkal meg is világították. Nagyon éredkes volt. Az alagutakból kiérve átmentünk állítólag Norvégia leghosszabb függőhídján is. Az örömbe akkor azért vegyü.t egy kis üröm is. Itt jegyezném meg, hogy a Norvégok tök jó fejek és nem véletlenül tartanak ott, ahol tartanak, de a buszokat is rendszeresen mérlegelik. Nos…mi az egyiken fennakadtunk. A tengelysúlyunk több volt a kelleténél. Szerencsére az idegenvezetőnk és a sofőrök rendezték a dolgot, de akkor is. Mi csak túristák vagyunk.
A prgramok el is indultak az a fentiek ma nem voltak kegyesek hozzánk. Sajnos a vízesésnék akkora köd volt, pontosabban olyan alacsonyan voltak a felhők, hogy semmit nem láttunk belőle. Bosszantó volt, mert egy nagy és látványos látogató központot hoztak létre és tényleg a leghíresebbek közé tartozik, dehát….ez van. Illetve nincs.
A vízeséses kitérő után, ami kb. 15 perc volt nekivágtunk a magasföldnek. Ez egy 8000 nkm-es terület. Az érdekessége az, hogy ez minden eddigi hely felett van. Egy lapos síkság 1100 méteren. Bár csak 1 km-t mentünk felfelé, de látványosan megváltozott a tájkép. Már nem voltak fák, csak bokrok. Nagyon furcsa volt, látványos, érdekes és rémisztő is egy kicsit. Az időjárás is látványosan megváltozott. Már nem volt egybefüggő felhő, de igencsak lehült a levegő. Az idegenvezetőnk szerint a sarkkörhöz tartozó állatok is élnek itt, mert azt hiszek, hogy „otthon” vannak. A fensíkon megálltunk egy pihenőhelyen, ahol eredeti lapp-ok, ahogy itt hívják őket számik laktak. Ami talán még megér egy említést az az, hogy az út mellett végig jelzőkarók voltak. Csak azért, mert télen a hókotró csak így látja az utat. Az oszlopok voltak vagy 3 méteresek.
A felföld után jött egy igencsak hoszú buszozás. Volt vagy 6 óra. A hátsóm ismét igencsak szétültem. Szerencsére azért voltak megállók, bár nem sok. Egy. Az igencsak hosszú buszutazás után megtörve és éhesen estünk be az uj szállásunkra. A soronkövetkező szállásunk Trollhatten városában volt. Meg kell mondanom, nagyon szimpatikus városka volt. Tele volt minden olyan érdekességgel, ami nekem nagyon bejön. Volt vízerőmű. Volt felnyíló híd, de volt elforgó is. Sőt volt olyan vasúti híd is, ami egyszerűen a 4 sarkánál felemelkedett. Nagyon tetszett. A városbana késő este ellenére – bár itt a késő relatív – nagyon sokan voltak kint a vendéglátós terszokon, kiülőkön. Vagy csak egyszerűen kiültek a várost átszelő folyó partjára. Sétáltunk egy nagyot és volt, vagy éjfél, mire ágyba kerültem.
