szeptember 29, 2022
Eddigi irományok:
Negyedik nap. A várva várt Jungfrau. Harmadik nap. Irány az “olaszos” Svájc. Második nap. Elindulás célországunk, Svájc felé.

Második nap. Elindulás célországunk, Svájc felé.

“Utazás az Arlberg-hágó – Feldkirch – Boden-tó útvonalon St. Gallenbe. A barokk katedrális és az egykori kolostorkönyvtár megtekintése (mindkettő része az UNESCO világörökségnek). Rövid szabad program után továbbutazás a schaffhauseni Rajna-vízeséshez (Európa legbővizűbb vízesése).
Délután ismerkedés Zürich-hel. Séta az óvárosban és a Bahnhofstrassén, a világ egyik legelőkelőbb üzletutcáján. Késő délután továbbutazás egy gyönyörű autóúton, az Axenstrassén, majd Altdorfban a Tell Vilmos emlékmű megtekintése. Szállás egy közép-svájci alpesi szállodában, egy tipikus svájci faluban, 3000 méter magas hegyóriások között” 

A ébresztőt reggel 6-ra állítottam be, de rettentő nehezemre esett a felkelés. Lehet, hogy csak a fris hegyi levegő tette, de kétszer nyomtam le az ébresztést. A reggeli “svédasztalos” volt azzal nem volt gond, de első napom volt, hogy nem ittam kávét. Minden reggel 8-kor volt az indulás előtte 7-től a reggeli. Bepakoltunk és már 8 után 2 perccel már úton is voltunk.

Az első fotószünet az Arlberg-hágó elején volt. Az első olyan pont, ahol “alföldi gyerek lévén” csak bámultam.

Az első városnéző túránk St.Gallenben volt. Mondhatnám, hogy klasszikus svájci település, de talán mondom is. Az első olyan város, ahol az ember találkozik két svájci közhellyel. Az egyik a “svájci csoki” a másik pedig a “svájci óra”. Ez a két dolog, ami a teljes utamra rányomta a bélyegét. Szinte minden kirakatot megnéztem, ahol ezekkel találkoztam. Persze a végefelé már unalmas volt egy kicsit, de ezekkel nem lehetett betelni. A csokik látványos választéka és az órák látványos – néhol több millió forintos árcédulája – ára már-már megszokott lett.

A Katedrális és a könyvtár sem volt utolsó, bár a könyvtárra egy kicsit többet gondoltam. Sajnos ott fotózni nem lehetett, de igazándiból egy terem volt csak, amit meg lehetett nézni. A benne lévő érték biztos felbecsülhetettlen, de nekem földi halandónak ez nem sokat mondott.

A napunk második felében egy vízesés volt a célpont. Elsőre nem is tűnt olyan nagynak és látványosnak, de ahogy ott voltunk és a közelébe értünk magával ragadott. Fantasztikus volt, ahogy kiépítették azokat a részeket, ahonnan magát a vízesést nézni lehet.

A programmal 4 után végeztünk. Nekem nagyon tettszett és szinte már vártam mi lesz a következő.

Hát……Zürich lett.

Vártam ezt a várost. Régebben még vonattal is elmentem volna és még a menetrendeket is átnéztem, hogy tudnék eljutni ide és tessék……itt vagyok.

Nekem nagyon tetszik a város. Nyilván pár óra alatt nem lehet végig nézni Svájc egyik legnagyobb városát, de buszról azért látni lehetett. A városnézés után én a szabadidőmet arra használtam, hogy elmentem a főpályaudvarig és megnéztem a vasútállomásukat. Lenyűgöző volt, annak ellenére, hogy ez is csak egy pályaudvar. De nem…valamivel több. Percenként indultak a vonatok és maga az aluljárója is megért egy megnézést. Tisztaság, rend….. A város főutcája tényleg nem szól másról, csak a világmárkák felvonulásáról és a fényűzésről. Itt kellett megállapítanom, hogy egy olyan óraszalonban, ahol a kirakatban nincsenek kint az órák árai, de a bejáratánál egy fószer “nyitja neked az ajtót”, ott vélhetően az ár már nem számít.

Hát…..egy Tel Vilmos emlékmű és maga a “magyarkártya képének” szobra. A szállásunk – ahol két napot voltunk – éppen Tel Vili szülőhazája volt. Tele volt vele a város. Minden róla szólt. Az étterem, a bolt, a múzeum. Köré építették a városkát. A szállásunk Uri kantonban volt egy kedves kis városkában ahol mi másra rendezkedtek volna be mint……a síturizmusra.