A utolsó teljes napunkon inkább csak rákészültünk a hazafelé vezető útra. A pihenés strandolást jelentett és pakolászást na meg a hazafelé vezető út tervezgetését. Persze nem mi lettünk volna azért, ha valami rendkívüli esemény nem zavarta volna meg az idilli pihenést. A strandolás utolsó részében a lányom megjelent és közölte, hogy szerinte ey medúza megcsípte a kezét és ez miatt a telefonja is vizes lett. Az előbbi látványosabb volt, mert az ujja – ahol a medúza szála megcsípte – elkezdett feldagadni és vörösödni. Az utóbbi – a telefon – csak elsötétült és már be sem lehetett kapcsolni. A kérdés adott lett, hogy hol van délután 6 után orvos? Hát sokat nem találtunk, bár nem is kerestünk. Bíztam benne, hogy csak egy kis csík érte a bőrét az azért nem lesz komoly. Szerencsére csípés 2 óra elteltével azért látványosan csökkent. Mindentől függetlenül az ijedség nagy volt.
Eredetileg kompozást is beterveztünk az útba Tripanjból – Plocéba. De letettünk róla, mert csak 3 óránként indult és az is bizonytalan volt, hogy felférünk-e vagy sem. Így maradt az az útvonal, ahogy jöttünk is. Horvátból ki Boszniába be, Boszniából ki, majd Horvátba be, de, hogy ne legyen egyhangú Boszniába be, -ki , majd Horvátba be. A sort egy Horvát Magyar határ zárta. A haza útól tartottam egy kicsit, mert az odafelé érvényes tesztek már rég lejártak. Mi lesz, ha a Bosnyák rend éber őre azt mondja, hogy mutassak egyet. De nem kértek sehol. Persze megkérdezték, hogy hová megyek, de mindenhol a varázsszó a „tranzit” volt. Már engedtek is tovább. Annak ellenére, hogy vagy 8 – szor léptünk át határt sehol nem kellett várni 5 percnél többet és haladt folyamatosan a sor. Egy határt kivéve. Na hol? Hát persze, hogy a Magyarnál. Negyedik autóként értünk oda és bő félórát vártunk és álltunk egyhelyben. Semmi nem mozdult. Érdekes ez a magyar határ. 🙂
