október 16, 2021
Eddigi irományok:
Végre nem egy “kutyás” történet. Már napi rutin…..”Marcikutya”. :-) Kutyagondok? – letudva :-)

Orebici nyaralás 4. nap. – A túra.

A nagy napra nem igazán lehetett felkészülni. Alföldi ember lévén, akinek a legnagyobb emelkedő a Tisza töltése egy 961 méter magas “majdnem hegy” megmászása a “tengerszintről” nem egyszerű feladat és valós kihívás.

De talán kezdjem az elejéről. Maga a túra ötlete nem tőlem származott, hanem egy olyan családtól, akik már 10 éve oda járnak nyaralni és szinte mindig megteszik ezt a túrát. Na, Ők beszéltek róla, hogy az ezévi túrát másnapra tervezik. Én csak rákérdeztem, hogy milyen túrára készülnek, de ők egy meghívással válaszoltak. Mi elsőre igent mondtunk, bár a részleteket még nem is ismertük. Röviden : 961 méter magasra kell felmenni. Ez annyit jelent, hogy 3 órányi út csak felfelé és legalább annyi lefelé is. Ez 6 óra lenne, de nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy 6 és fél óra alatt megjártuk. Az indulás feltétele csak az volt, hogy reggel 6- kor indulunk és vigyünk minimum 3 l vizet.

A reggel 6-os indulást sikerült is tartani. Még a városban betértünk egy pékségbe útravalóért és belevágtunk a nagy felfelé vezető útnak. Én már az első óra után legszívesebben feladtam volna, de mindig a holtpontot vártam. CSak át esek rajta egyszer. Három óra csak felfelé. A korai órákban nem volt vészes a meleg – bár 26 fok volt – , de sok olyan hely volt, ahol nem volt semmi árnyék és a kövek csak úgy ontották magukból a meleget.

A hegyre ahová mentünk – Sveti Ilija – nem vezetett kiépített út. olyan helyeken és csapásokon mentünk, ahol sokszor megkérdeztem magamtól, hogy miért is csinálom, de a csúcsra érve – amit vártam is – elmondhattam, hogy megérte. Voltam olyan fáradt, hogy azon gondolkoztam, hogy az oké, hogy ide feljutottam, de hogy fogok innen lemenni? Gurulva, vagy csak egyszerűen leugrok. 🙂

A “hazafelé vezető út” sem volt könnyebb. Mivel le is kell jutni, ezért innentől már csak a 3 órányi lefelé menet volt a kihívás. De itt már annyira sajgott mindenem, hogy maga a fájdalom elnyomott minden fájdalmat.. Akárhogy is volt a lefelé vezető út valamiféle meggondolásból gyorsabban telt. Egy dolog volt csak ami igencsak hátráltatott minket az a nagy meleg és a tűző nap. Ne felejtsük el, hogy már éppen délután 1-2 között jártunk. A vége felé már csak vonszoltam magam. Azt hittem, hogy ha kiérünk a kiépített szakaszra, akkor majd könnyebb lesz, de nem, a lejtős aszfalton menni 32 fokban ugyanolyan kimerítő, mint bárhol máshol.

A kép nem biztos, hogy visszaadja azt az élmény és a látványt, amit hivatott, de……

A visszafelé úton csak azzal álltattuk magunkat, hogy ha leérünk, akkor irány a tenger és majd ott felfrissülünk. Hát nem így lett, mert a szállásra visszaérve csak ennyi erőm volt, hogy felmenjek a szobámba. Leüljek és kb. fél órán át csak nézzek ki a fejemből. 🙂