A tavalyi évben már voltunk 1 napot Orebicen. Most visszamentünk. Sajnos az éppen aktuális vírus rányomta bélyegét az útra, de szerencsére csak pozitívumok voltak.
Az indulás előtti napon sikerült beszereznünk az antigén teszteket és így már bízva abban, hogy nem lehet akadály elindultunk. A tervet majdnem sikerült betartani, mert 4 óra helyett negyed 5-kor sikerült is elindulnunk. A terv az az volt, hogy a határhoz legközelebbi benzinkút 6- kor nyit és addigra érjünk oda. Ez utóbbit már másképp terveztem volna, de erről majd később.
A határátlépések mindig külön procedúrák. Most éppen a horvát volt érdekes, mert ott kérhették, és kérték is az országba belépéshez szükséges regisztrációt. Az Udvari Határátkelőhelyre – a tervezett tankolás és az utólagosan beillesztett Tescós bevásárlás – 7 órára értünk. Persze pont váltás idő volt. Az átkelőre éppen 4. autóként érkeztünk. A sors érdekessége, hogy az első kettő autóban éppen régi kollégák voltak, akik az Isztriára tartottak. Kicsi a világ. Éppen, hogy kibeszéltük az aktualitásokat, már végeztek is a „másik” kollégák a váltással, és már indultunk is. A magyar ellenőrzés kimerült egy okmányellenőrzésben. A Horvát pedig az okmányok ellenőrzésén túljutva már meg i kérdezte : Van regisztrációs papírunk. Természetesen volt, de már el nem kérte csak ránézett. Biztos megbízott bennünk.
A horvát szakasz – kb. másfél óra – gond nélküli volt. Következett a horvát-bosnyák határ.
A horvátok – Slavonski Samac – az okmányokon kívül semmit nem kértek és ráadásul a sorban kb. 2 autó volt előttünk, így nagyjából 5 perc alatt átértünk. A bosnyákok- Bosanski Samac – sem voltak vérmesek. Bár itt egy idősebb rendőr ellenőrizte az okmányainkat. Ő már az igazolványainkat látva megkérdezte, hogy hová megyünk és még az antigén tesztjeinket is elkérte. Megnézte, majd – a személyinket beolvasva – tovább engedett. Innen már nem volt semmi, ami visszatartson a tengertől.
A vízig való lejutásunk azért még egy-két határt átléptünk, de mind inkább csak formalitásnak tűnt.
Metkovcinál a bosnyák rendőr csak tovább legyintett, nem is foglakozott velünk. A horvátoknál, azért volt egy kis sor. Az okát nem is igazán tudom, vagy értem, mert amikor nekifogtak dolgozni, akkor jól haladt a sor. De persze ott – még az állást is beleszámítva – sem vártunk 15 percet.
A másik két határon Klek-nél és Neum-nál , már tényleg csak formalitás volt a határátkelés. Okmányellenőrzés és más semmi. Bár Neumnál azért vártunk vagy 10 percet. 🙂
A navigáció a teljes utat 12 órára mutatta, mi 13 és fél óra alatt megtettük. Szerencsénk volt.
Tartottam a horvát és a bosnyák rendőröktől az úton, de kár volt. Gond nélkül haladtunk.