A tavasz meghozta a sétálós kedvet, mindenkinek főleg marcikutyának. Eddig csak a ház körül sétáltunk a környező utcákban, de a múlthéten szintet léptünk. Már elsétáltunk 7 km-re az otthonunktól. Nagyon jó és kellemes séta volt. Végre nem kellett az utunkba eső „alulszocializált” kutyák vonyításával, csaholásával megküzdenünk. Nagy tér nagy szabadság. Volt, hogy a kutya úgy elfutott fácánt kergetve, hogy nem is láttam.
De aztán sajnos a fenenagy boldogságnak meglett a böjtje is. A kirándulásokból hazatérve egyre több kullancsot találtunk Marcin. Sok még csak a bundáján volt, de kettőt már úgy kellett kihúzni belőle. Ezek után lett az a döntés, hogy irány a gyógyszertár és veszünk neki olyan gyógyszert, ami távoltartja ezeket az élősködőket. Megvettük és a kis buksi meg is ette, ezért bízva a védettségben nyugodtan pihentünk. Másnap reggel nem ette meg a reggelijét. Ezt még annak tudtuk be, hogy biztos a gyógyszer mellékhatása. A nap bágyadtan telt, és sajnos a következő nap is. Már kezdtünk gyanakodni, hogy itt már nem a gyógyszer mellékhatása látszik, hanem valami más. Pénteken megszületett a döntés : Ide orvos kell. El is vittük, ahol a vizsgáló orvos elsődlegesen egy kullancsra gyanakodott, amit sajnos egy vérvétel igazolt is. Szegény Marci olyan vérszegény volt, hogy még csoda volt a létezése is. Az orvos csak annyit mondott, hogy szerencsénk van, hogy a kutya egyik fele stafi, mert az „ő” akarata vitte a kutyát. Ilyen vérképpel sok kutya már csak fekszik. Marci gyorsan kapott két szurit amiből az egyik igencsak fájhatott, mert az addig csendes és félénk kutya úgy megugrott, hogy alig bírtam lefogni. Hazafelé persze a mellékhatásoknak köszönhetően összenyálazott mindent. De nem zavart, fő, hogy életben marad és minden rendbe jön.
Megérte a kis fájdalom mert másnap már láthatóan jobban volt. Az étvágya is kezdett visszatérni. Már játszani is volt kedve.